Első

Kedves olvasóim!

Itt az első rész, bevezető szándékosan nincs, később ha lesz időm külön modulban felkerül, de a késői időpontra tekintettel lévén ma már nem bajolok ezzel. A történetről csak annyit, hogy remélem tetszeni fog és írtok nekem véleményt róla. Kicsit hasonlítani fog a 50 Árnyalatra, de megpróbálok finomítani rajta, jobbá tenni, azzal, hogy realitást is csempészek bele, nem lesz a második fejezettől csupa romantikus nyálförgeteg az egész.

Jó olvasást!

Millió puszi!

Ria.

-----

Louis Tomlinson

  Álmosan botorkáltam ki a nappalinkba, ahol Liam épp a fát díszítette, mellesleg seggrészegen, nem utolsó sorban hajnali négykor és el nem feledhető részletként októberben. Felkapcsoltam a lámpát, amivel kizökkentettem a koncentrációjából és hangos dörömböléssel padlót fogott, ugyanis a szék, amin addig állt kicsúszott alóla. Káromkodva feltápászkodott, hogy utána nagyon mérgesen rám nézhessen.

- Mi a francért díszíted a fát...Egyáltalán honnan van a fa? – estem neki kérdéseimmel, de szegény nem igazán volt képes válaszolni. Lerogyott a kanpéra és tenyereibe temette arcát. Mellé huppantam, összébb fogtam magamon a köntösömet és kivettem kezéből a vodkás üveget, amit idő közbe felvett.
- Naaa!Add azt v-vissza – nyúlt érte, de szerencsére jobbak voltak a reflexeim, mint részeg lakótársamé.
- Elárulod mi történt, hogy ennyire leittad magad?
- Niall dobott. Érted...?! Dobott....
- De én azt hittem minden oké köztetek.
- Hát én is, de aztán jött ez a Z-zayn gyerek és belerandított. Tudtam, hogy nem lesz jó vége, ha neki fog dolgozni, de nem hitt nekem! Azt mondta, hogy csakis én kellek neki...Erre most annak a szemétládának az ágyát melegíti az enyém helyett.
- Fel a fejjel, annyi más pasi van a világon rajta kívül. Egy kettőre találsz magadnak jobbat.
- Nem érted, igaz? – nézett rám elkeseredetten és hanyatt dőlt a kényelmes kanapén, fejét lelógatva a karfán.
- Jobban értem, mint gondolnád. Nem csak neked vannak problémáid, de megoldom őket, ahogy te is mindent helyre fogsz hozni, csak most lesz szar pár napig, míg el nem múlik.
- Hazudsz! – mutatott rám hosszú ujjaival.
- Majd meglátod. Most pedig légy oly kedves és fáradj be a szobádba, ezt majd én holnap lebontom – biccentettem a fa irányába.
- NE!
- Akkor marad, de nekem holnap dolgoznom kell menni és ha csak nem szeretnél helyettem menni, akkor most elmész aludni és hagysz engem is.
- Miért nem tudsz addig aludni, míg én itt vagyok?!
- Kedves Liam, azért, mert amilyen részeg vagy, még kiesel az ablakon. Na indulás! – húztam fel fekhelyéről, amit csöppet sem lelkesen konstatált.

  Bevonszoltam a szobájába, levetkőztettem és bedugtam az ágyba. Betakartam és miután egy szem aszpirint helyeztem az éjjeli szekrényére én is elmentem aludni. Lassan két éve voltunk lakótársak és eddig remekül működött. Liam, amennyire nem nézné ki belőle az ember, hogy meleg, csak annyira az. Niall volt a fiú, aki rá tudta venni, hogy vallja be mindenkinek, holott a barátai már valószínű sejtették. Engem teljesen sokkolt, ugyanis az alatt az ezer év alatt, mióta ismertem, egyetlen apró jelet sem vettem észre. Persze, miután megtudtam, már én is jobban figyeltem és az apró jeleket sikerült észlelnem, de még akkor is hihetetlen volt.

  Az egyetemen ismerkedtünk össze, egy évfolyamban végeztünk, holott ő fiatalabb volt nálam, de remekül kijöttünk, ez pedig azóta sem változott egy fabatkát sem. Én elfogadtam őt olyannak amilyen, ő pedig elnézte egy szinházi rendező minden hóbortját, szeszélyét és hülyeségét. Egyetlen macskánk volt, szerencsétlen pár hónappal korábban elszökött, valószínű elege lett belőlünk. Liam színpadi mozgást tanított az egyetemen, ahol diplomázott én pedig egy kisebb londoni színház rendezője voltam, imádtam a munkámat és amennyi fejféjést okozott, annyira élveztem.

  Másnap reggel az órám nyolc előtt csörgött és aznapra elég sok dolgom volt. Délután be kellett mennem meghallgatásra, ami elég soknak ígérkezett, de addig a délelőttöm szabad volt. Lustán fetrengtem a puha ágyneművel körbevonva, élvezve a nyugodt ébredés minden előnyét. Telefonom lenémítva hevert az éjjeliszekrényen, így fogalmam sem volt, hogy Laim hatszor hívott már addigra. Megdörzsöltem szemeimet, ujjaimmal hajamba túrtam és mindenféle földönkívüli hangok közepette végre kikeltem az ágyamból. Felvettem a köntösöm és csoszogva a konyhába mentem, ahol „Az Operaház Fantomja” feliratú bögrémbe három az egyben kávét kevertem fel és pirítóst csináltam hozzá. Beindítottam a tv-t, hogy legyen valami zaj a háttérben majd komótosan megreggeliztem. Úgy terveztem, hogy egész nap pizsamában maradok, ez egészen addig változatlan is maradt, ameddig a szobámba visszatérve megláttam, hogy mennyiszer keresett lakótársam. Persze azonnal visszahívtam és a harmadik csöngésre felvette.

- Tőled meg is halhat az ember! – förmedt rám azonnal.
- Sajnálom, ha alszom le van halkítva a telefonom – szabadkoztam, de tudtam, hogy úgyis mindegy, mert ha hazajön agyonüt.
- Mindegy...Csak azt akartam, hogy gyere értem, de már mindegy, mert Harry nagyon aranyosan felajánlotta, hogy hazavisz.
- Ki az a Harry? És miért kellene neked hazajönni? Dolgozz csak szépen professzorkám.
- Rosszul vagyok sajnos, az esti ivás megártott.
- Vegyél be gyógyszert! Ha hazajössz kizárlak!
- Asszony, ne szórakozz velem! Már úton vagyok, öt perc és ott leszünk. Készíts kávét és nasit.
- Meg a faszom nem kéne?
- Tudod, hogy nem bukom hetero pasikra.
- Oké, elentem fogadni a vendégedet! Ne siessetek, mert még pizsamában vagyok – hadartam és bontottam a vonalat, majd bosszúsan szitkozódva ledobtam a készüléket a vetetlen ágyra.

  Kénytelen voltam felöltözni, szóval gyorsan magamra kaptam egy szűk szárú fekete farmert és egy V nyakú pólót, hozzá pedig lila, szemgolyós zoknit és egy méretes kapucnis pulcsit. Hajamat összeborzoltam és már kész is voltam. Teát tettem oda főni és egy tányérra kekszet raktam, azt hiszem elmondhatjuk, hogy én voltam a háziasszony, míg Liam a lókötő, akit csak néha láttam, ha valami új kiszemeltet hozott haza, vagy éppen Niallt. 

- Megjöttünk – hallottam meg először Liam álmos hangját, majd kulcszörgést és kabátsuhogást.
- Nem volt nehéz észrevenni – vetettem oda nem is foglalkozva vendégünkkel. Úgyis tudtam, hogy szobatársam ágyában végzi, még akkor is, ha egyáltalán nincsenek ilyen szándékai...Majd lesznek.
- Ugyan, Lulu...Hát így kell beszélni a vendég előtt? – jelent meg nappalinkban lebiggyesztett ajkakkal és nevetőráncokkal a szemei körül.
- Te provokálod ki belőlem, nem tehetek róla – vontam vállat ártatlanul.
- Remek. Szeretném bemutatni neked az egyetemünk legjelentősebb támogatóját, a Styles Enterprises Holdings Inc. vezérigazgatóját, Harold Edward Stylest, aki volt olyan úriember, hogy hazahozzon, ellentétben egyes lakótársakkal, akik még a telefont sem veszik fel az embernek, ha bajban van.
- Sajnálom, ha szabad délelőttöm van alszok. És ha alszok, akkor a telefonom a legkisebb gondom, oké... – vakartam meg tarkómat és végre, belépése óta először vendégünkre néztem.

  A férfi, aki lakótársam mellett állt lélegzetelállító volt. Szinte észrevétlenül mosolygott, zöld szemei pedig égettek, ahogy végignézett rajtam. Mintha minden porcikámat aprólékosan felfedezte volna magának, akárcsak egy vadász a prédáját, számításba véve annak gyengéit és erősségeit. Haja göndör glóriaként keretezte a szögletes arcát, arccsontja elegánsan ugrott előre a feszes bőr alatt. Öltönyt és nyakkendőt viselt, csuklóján drága Rolex óra lógott, az egész férfit körbevette egy amolyan gazdag vagyok, ájulj el tőlem aura, ami azt hiszem Liamnél be is vált.

- Louis Tomlinson – mutatkoztam be érzelemmentes hangon, jobb kezemet felé nyújtva.
- Harold Styles – fogadta el a felé nyújtott jobbot, engem pedig kirázott a hideg, ahogy tenyerem az övébe csusszant, puha bőrének érintésétől pedig apró libabőrök jelentek meg egész karomon.
- Nos, remélem kész a teánk és nem kell várakoztatnunk Mr. Stylest – csiripelte Liam én pedig legszívesebben megütöttem volna, de nem tettem, inkább csak füstölögve bementem a konyhába, három bogrébe teafiltert tettem és belöntöttem őket forró vízzel, majd tálcára pakoltam és visszavittem őbet a nappaliba, ahol vendégünk már kényelembe helyezte magát kanapénkon. Egyik lábát átvetette a másikon és lustán pislogva nézte Liamet, aki bőszen magyarázott neki valamiről.
- A teák. Remélem szereti a fekete teát, mert csak olyan van itthon – raktam le a kezemben cipelt tárgyat, kicsit talán túl vehemensen, ugyanis a férfi zöld szemei azonnal arcomra vándoroltak és kíváncsian fürkészni kezdtek.
- Tökéletes – felelte csöndes, mély hangon.
- Hozok süteményt – fordultam meg azonnal és kissé imbolyogva tértem vissza a konyhába, ahol felkaptam a tányért és gyors léptekkel tértem be a nappaliba, hogy azonnal megkínálhassam.
- Minden elismerésem a szakácsnak! – mondta, ahogy beleharapott egy csokis aprósütibe, alsó ajkán maradt pár morzsa, szóval tökéletesen nem érdekelt mit mond.
- Akkor írhat egy levelet a Betty Crocker-nek. Biztosan szívesen fogadja a kedves szavakat – tértem vissza kábulatomból és egyből megörvendeztettem vendégünket egy kis kedves szarkazmussal.
- Értem. – Ennyi volt minden, amit mondott, azonban amint pillantása összekapcsolódott az enyémmel már nem is számított, hogy mondana-e mást, vagy hallgatna, mert engem túlságosan és egészségtelenül nagy mértékben lefoglalt ajkainak tanulmányozása.

  Majdnem egy órát maradt és megígérte Liamnek, hogy elviszi vacsorázni, a hatalmas vigyorból lakótársam arcán pedig egyből következtethettem, hogy annyira már nem is gyászolja Niallt. Miután vendégünk elment a rám gyakorolt érdekes hatása is egy-kettőre elmúlt, így könnyen tudtam a munkámra koncentrálni. Egészen addig, míg rám nem tört Liam. A szobámban voltam, készülődtem munkába menni, de természetesen neki be kellett vonatoznia és felfeküdnie az ágyamra, hogy biztosan rá figyeljek, ugyanis maga alá gyűrte farmernadrágomat, amit fel akartam venni.

- Mit gondolsz róla? – kérdezte fejét lelógatva az ágyam széléről.
- Azt, hogy az este eszméletlen részegre ittad magad egy fiú miatt, ma pedig egy újat hozol fel a lakásba, hogy bemutasd. Szerintem le kellene lassítanod.
- A terv, hogy féltékennyé teszem Niallt. Tudod, ha meglát egy ilyen pasival, akkor biztosan meghal az irigységtől és rájön mit veszített, majd pedig rohan vissza hozzám és könyörög, hogy fogadjam vissza, de akkor már kés esz, ugyanis én már rég a Harry vonaton utazom.
- Te beteg vagy. Annál a pasinál semmi esélyed nincs. Ez a vacsora pedig biztosan csak egy kényszer alkalom, ugyanis majdnem kipréselted belőle. Szó szerint – magyaráztam, közben pedig megpróbáltam kicibálni alóla a nadrágom, több kevesebb sikerrel.
- Az a pasi, ahogy te nevezed, egy hét múlva a tenyeremből fog enni, ha akarja, ha nem.
- Honnan tudod, hogy a pasikra bukik? Nekem elég heteronak tűnt. – Feladtam a nadrág megszerzését és már derékig a szekrényembe hajolva beszéltem lakótársamhoz, akiről úgy tűnt minden lepereg.
- Ha bevetem a Liam csábítást, akkor már mindegy lesz, hogy milyen nemhez vonzódik, mert másra nem fog tudni gondolni, csak rám.
- És ezt mennyire gondolod komolyan?
- Halálosan! – válaszolta teljes elszántsággal és abban a pillanatban csakis sajnálni tudtam a hülye terv miatt na meg persze a reménytelen bosszúszomj miatt is.
- Oké, nekem mennem kellene, szóval ha volnál olyan édes és leszállnál a nadrágomról, akkor azt megköszönném – léptem hozzá és végre megkaptam a ruhámat, amibe gyorsan bele is bújtam.
- Főzök neked vacsorát – jelentette be, mire kerek szemekkel meredtem rá.
- Inkább ne! Készülj csak a randidra, én meg hozok valamit a kínaiból.
- Pedig én tényleg felajánlottam – biggyesztette le ajkait.
- Tudom, Leeyum, de ne égessük le a konyhát, jó? Csak relaxálj és öltözz fel csinosan, hogy levedd a lábáról a kis milliárdost.
- Oké...

  Összedobáltam minden cuccomat és rohantam a színházba, mert addig tököltünk, hogy késésben voltam. Hurrá nekem. Beszálltam régi típusú Musztángomba és meg sem álltam munkahelyemig. Amolyan önfenntartó kis társulat voltunk, 15 színész, három koreográfus, egy zenetanár a dalok betanítására és ugyebár én, a rendező. Jól ment a szekér, akkor nap készültünk új statisztákat felvenni az addigi legnagyobb darabunkhoz is, az East West-hez, amihez nagy reményeket fűztem, ugyanis ez volt az első saját színdarabom.

  Leparkoltam az egykori raktárépület előtt és vidáman baktattam be. Amint bezárult mögöttem az ajtó fura előérzetem támadt és jókedvem gyanakvásba csapott át. Ezt csak tovább segítette kollégáim fura viselkedése és az aggodalmas pillantások, amiket felém küldtek. Az irodámba mentem, de nem várt meglepetés fogadott. Az íróasztalommal szembeni széken már ült valaki. Magas, sovány férfi volt, sötétkék öltönyben, aktatáskával a lába mellett.

- Jó napot, Mr. Tomlinson. Már vártam magára – közölte meg sem várva, hogy szembe kerüljünk egymással.
- Én is nagyon vártam, de szabad tudnom, hogy ki maga? – kérdeztem, közben kabátomat felakasztottam a fogasra és feltűrtem ingem ujját, így kilátszottak karomon a tetoválások.
- A nevem Dezmond Reightmann és a Styles Enterprises Holdings Inc. képviseletében vagyok itt. – Hangja minden érzelemtől mentes volt, csontos arca szinte meg sem rezdült beszéd közben. Nagy barna szemeivel végigmért és közben lenézően méltatott, ezt elárulhatom.
- És mit tehetek önért, Mr. Reightmann?
- A főnököm tudni szeretné, hogy milyen feltételek mellett engedné át a színház épületét a vállalatunknak.
- Ugyan mire kellhet egy színház egy multinacionális mamutvállalatnak.
- Sajnos erről nem áll módomban tájékoztatni.
- Akkor sajnos nekem módomban kell álljon, hogy kidobjam magát. A színházam nem eladó és üzenem a főnökének, hogy Liam lehet térden csúszva áll a lábai előtt, de engem nem játszik ki semmilyen körülmények között.
- Meg sem hallgatta az ajánlatomat.
- Kétlem, hogy olyat tudnának ajánlani, amit elfogadnék – vontam fel szemöldökeimet.
- A színház nagyon optimális helyen van az igazgató úr terveire nézve, szóval garantálhatom, nincs az az összeg, ami túl sok lenne.
- Nem a pénzről van szó. Keményen dolgoztam, hogy idáig eljussak, a további fejlődésünket pedig sem Harold CEO Styles, sem pedig senki más nem fogja megakadályozni, főleg nem úgy, hogy kivásárol. Szóval azt javaslom, hogy menjen szépen vissza a csiri-csáré irodájába és adja át legkedvesebb kézszorításaimat a főnökének, az ajánlatát pedig feldughatja magának! – utolsó vehemens kijelentésemre a férfi szemei elkerekedtek és szája picit elnyílt a megbotránkozástól. Felállt, megigazította zakóját, felvette aktatáskáját és sarkon forduva kisétált a szobából. Az ajtóban megállt és szúrós szemekkel rám nézett. – Még hallani fog felőlünk, ennek itt nincs vége.
- Remélem is. Sőt legközelebb ha lehet a főnöke személyesen jöjjön, hogy még jobban szórakozzak. – Széles vigyorral intettem neki búcsút és merültem el az asztalomon lévő papírok tanulmányozásába.

  Nem a Styles vállalat volt az első, aki meg akarta vásárolni az épületet. A város szívében volt, mindenhez közel és mindentől mégis távol, hisz egy kisebb utcából nyílt a hatalmas raktár. Akarták már konzervgyárnak berendezni, lemezkiadót csinálni belőle, bárrá alakítani és még számtalan mássá is, de sosem adtam be a derekam. Ezért nem lepett meg, amikor újabb vállalkozó szeretett volna kilakoltatni, de ahogy elődei megtapasztalták makacsságom, úgy biztosra vettem, hogy Mr. Styles is rájön egy idő után, hogy velem nem érdemes alkudozni, mert ami egyszer nem volt, az örökké nem is marad.