Ötödik

Aloha!

Ha kérdezitek miért ilyen későn jön a rész, akkor fogjátok első sorban a WWA filmre, amit végre sikerült lekalózkodnom, ugyanis a sóher fejem megvárta, míg ingyen letölthettem. Naná, hogy két órát eltöltöttem instant fangirlingeléssel és újabb pár tucat kép letöltésével. Másodsorban anyumnak köszönhető, aki csak az én gépemen tud kártyázni.

De megérkezett és még mindig várat magára a pikáns jelenet, de már nem sokat...Csak még pár rész...Tudjátok, hogy fokozzuk az izgalmat.

Legyetek jók és hoppá, el se hiszem, hogy máris 20 rendszeres olvasóm van. Mindegyiküknek hatalmas maciöleléseket küldök, a rendszeres hozzászólóimnak pedig külön speciális hely van a szívemben.

Apropó, két díjat is kaptam, azonban sajna nem vagyok a hencegő emberfajta, szóval nagyon szépen köszönöm mindkettőt, nagyon sokat jelent, hogy érdemesnek tartjátok a történetemet rá.

Millió puszi!

R.

------

Louis Tomlinson

  Csak nem akartam tudni mit takar az az idiótikus vigyor a képén. Elszaladni esélyem se volt, ugyanis egyetlen mozdulatával az autómhoz préselt, minden menekülőutat elvágott én pedig ott állt, mint egy idióta, tátott szájjal meredve zöld szemeibe és nem akartam elhinni, hogy csak én lehetek ilyen balfék, hogy ez megtörténjen.

- Nekem semmim nincs, amit cserébe adhatnék – próbáltam felhívni rá a figyelmét, de hát pont én lettem volna, akire hallgat, mikor biztosan beszorult a fülébe egy húsz fontos?
- Dehogy nincs. Amit kérek, hogy tarts velem vacsorázni. Csak mi ketten, én főzök. Szeretnélek jobban megismerni.
- Maga főz? – vontam fel szemöldökeimet meglepetten.
- Igen és kérlek, szólíts a keresztnevemen, hisz fiatalabb vagyok nálad. – Ujjait végigvezette állkapcsom vonalán, engem pedig kirázott a hideg. Olyan puha ujjai voltak, olyan lassan csinálta, elkábított.
- Re-rendben, Harold. – Képtelen voltam összeszedni a gondolataimat. Agyamban végeláthatatlan kavalkádot képeztek és csak pislogtam, pislogtam és szaporán kapkodtam a levegőt, nem értettem mi a jó élet van velem.
- Nem. Harry, hívj Harrynek. Semmi értelme a formalitásoknak, elvégre üzletfelek lettünk, vagy nem?
- De, azt hiszem igen. – Az agyam jókor döntött úgy, hogy Louisnak most nincs szüksége rá, pont amikor fénysebességgel kellett volna száguldanom hazafelé, én mit tettem, álltam és, mint egy sügér meredtem Harry szemeibe, aki egyre közelebbről és közelebbről vizslatott.
- Nagyon helyes. Egyre gyorsabban tanulsz. Ez tetszik... Már csak a nagy szádra kell lakatot tenni és tökéletes leszel – ezzel a mondatával pedig elhúzódott. – Nyolcra érted küldöm a sofőrömet. Nem kell nagyon kiöltöznöd, nálam vacsorázunk – mondta, majd elindult méretes Range Rovere felé, engem pedig lógva hagyott, levegő nélkül és tulajdonképpen még öt percig álltam az ajtónak támaszkodva mire rájöttem, hogy mi is történt.
- Rohadj meg, Harold Styles – morogtam orrom alá és beszállva az autómba haza vezettem.

  A lakásban édes illatok lengtek, tehát Liam főzött. Fáradtan dobtam le a kabátom és ültem le a kanapénkra. Még mindig kicsit kótyagos voltam, ha pontosabb akarok lenni, úgy éreztem magam, mint aki épp kijózanodik egy hosszabb részegség után. 

- Na, hogy ment a megbeszélés? – érkezett a konyhába lakótársam.
- Szuperül. Megkötöttük az üzletet, ma este pedig vacsorázni megyek az üzletfelemhez.
- Valami jó nő, mi? – vonogatta szemöldökeit gátlástalanul.
- Férfi, és csak üzleti vacsora lesz, semmi egyéb – tápászkodtam fel, majd hirtelen eszembe jutott Zayn. – Figyelj, tudom, hogy kellemetlen, de a férfi, aki lenyúlta Niallt, hogy is hívják?
- Zayn Malik, valami menő ügyvéd. – Úgy tudtam, hogy ő az, annyira sejtettem. Ha biztosabb lettem volna simán leönthettem volna valamivel, vagy véletlenül leszúrhatta volna a villámmal, késemmel, kanalammal, vagy bármi kezem ügyébe akadó tárggyal. – Miért?
- Csak kérdeztem. Azt hiszem ma hallottam a nevét az étteremben és biztos akartam lenni benne, hogy nem másról beszéltek – magyaráztam.
- Mindjárt kész az ebéd – csiripelte gyanúsan boldogan.
- Remélem nincs benne semmi alkohol, mert...Máskülönben miért nem vagy az egyetemen?
- Azért, kedves, mert ma nincsenek óráim és egész nap lustálkodhatok itthon.
- Akinek jól megy sora – bólintottam elismerően, majd egy kis darab kenyeret, ami a konyhapulton volt, fogtam és belemártottam a fővő hús fűszeres levébe. Gusztustalan szokás, sokak étvágyát el is veheti, de én beteges tunkoló voltam.
- Most pedig menj, zuhanyozz le, vegyél fel valami kényelmeset és gyere ebédelni.
- Liam, ebédről jövök – fordultam hozzá bocsánatkérően.
- Hát az engem nem érdekel! A kedvenc tésztádat főztem, szóval jobban teszed, ha gyorsan megéhezel, mert ez csak frissen jó.
- Egy pár falatot eszek, de nem sokat – adtam meg magam és bementem a szobámba.

  Felhívtam asszisztensemet, akivel egyeztettünk pár dolgot és további utasításig mindenkit szabadságra küldtünk. Követtem Liam utasításait és lezuhanyoztam, majd melegítő nadrágot és fehér v kivágású trikót húzva visszasétáltam a konyhába. A tv halkan búgott, valami zenecsatornán volt felejtve. Liam tányérokat pakolt az asztalra és együtt dúdolt a zenével és táncolt közben. Haja a szokásostól eltérően ezer felé állt, három napos borosta fedte arcát, szemei pedig karikásak voltak. Megviselte a szakítás, akármit is mondjon.

- Liam, biztos ne maradjak itthon ma este? Esetleg játszhatnánk videojátékot, ihatnánk sört és ehetnénk burgonyaszirmot.
- Majd holnap, jó? Ma este nekem is programom van.
- Ó, valóban? Mégis milyen program?
- Csak pár haverom átjön, semmi extra.Utána esetleg elmegyünk beülünk valahová.
- És én már nem is vagyok elég jó, hogy meghívj magatokkal? – kérdeztem tettetett felháborodással.
- Louis, meleg bárba megyünk. Ha tényleg csatakozni szeretnél, akkor tárt karokkal várunk, de erősen kétlem, hogy oda való lennél.
- Akkor talán mégsem akarok oda menni. Lehet nem illenék a bandába – fintorogtam, majd hozzáláttam az elém kitett ételnek, ami időközben a tányéromba varázsolódott.
- Én mondtam. Szerintem menj csak el a kis vacsorára, igyatok bort és legyenek új barátaid, aztán esetleg menjetek el egy klubba és szedj fel valami nőt, akit nem érdekel, hogy úgy nyögsz, mint egy lány, mikor élvezel és hozd fel, hajnalig amúgy sem leszek itthon.
- Ez nem igaz. Te pedig amúgy is honnan tudnád, hogy milyen vagyok olyankor?
- Egy lakásban élünk, a falak pedig elég vékonyak, szóval ha senki más, én biztosan tudom, hogy így van.
- Örülök, hogy a hallgatózás ilyen boldoggá tesz téged, de kérlek, máskor tedd be a fülhallgatódat és tegyél úgy, mintha nem léteznék, oké?
- Vettem az adást – röhögött teli szájjal, észre sem véve, hogy mennyire megbántott kijelentésével.

  Evés közben magamban fortyogtam és szerettem volna Liam arcába nyomni a tányért, mert megérdemelte, nem is kicsit. Az ágyban nyújtott teljesítményem az egyik olyan dolog volt, amire különlegesen érzékeny voltam, ugyanis csupán pár olyan barátnőm volt, akikkel eljutottam odáig, hogy ágyba bújjunk. A saját testemmel kapcsolatban pedig pont ugyanez volt a probléma. Lányos külsőmnek köszönhetően soha nem éreztem magam elég férfiasnak, még akkor sem igazán, amikor tetőtől talpig csupa szutyok voltam és éppen egy, a haverjaimmal átfocizott délutánról értem haza. Anyám ezért hihette, hogy meleg vagyok, sőt vele együtt mindenki más is, de ez nem volt így.

  Este hatig telefonokat intéztem, a munkatársaimmal beszéltem meg ezt az egész helyzetet és magyaráztam el nekik, hogy ne aggódjanak, senki nem marad fizetés nélkül, csak pihenjenek nyugodtan, egy hónapig, majd utána jelentkezem és elkezdjük újra a próbákat. Liam haverjai öt körül megérkeztek, ekkor szerettem volna, ha hangtompítós az ajtóm, mivel olyan hangosak voltak, hogy a saját hangomat nem hallottam telefonálás közben. Végül hétkor láttam neki készülni, de végül is annyira sok minden nem volt mit csináljak. Kényelmes tempóban megfürödtem, hajat mostam, levágtam a körmeimet, megborotválkoztam, majd bokszerben kisétáltam a konyhába, totálisan megfeledkezve a nappaliban ólálkodó, meleg pasikból álló hordáról. Azonnal kaptam is egy adag füttyögést és hujjogást, ennek köszönhetően pedig Boltot megszégyenítő sebességgel rohantam vissza a szobámba. Hurrá...

Benn szitkozódtam egy keveset, de végül is nekiláttam öltözködni. A szekrényemből előhalásztam egy fekete farmert és egy sötétkék inget, hozzá zakót és kész voltam a nagy készülődéssel.    Telefonomat levettem a töltőről, mivel a telefonálgatástól csontig merült, zsebembe rejtettem és nyolc előtt öt perccel elhagytam a lakásunkat, jó mulatást kívánva nekik az éjszakára. Fogalmam sem volt, hogy milyen kocsi várhat nyolckor az épület előtt, de amint leértem és megláttam az ébenfekete minilimuzint, azonnal tudtam, hogy az bizony értem jött, ugyanis HS volt a rendszámának két első betűje, plusz ki lenne még olyan öntelt, hogy limuzinnal furikáztassa körbe az embert Londonon.

  Az út fél óra volt, a kényelmes hátsó ülésen pedig csupán perceknek tűnt. A zene halkan szólt, a sofőr pedig némán koncentrált az útra. Ahogy egyre nagyobbak lettek a házak és egyre nőtt a távolság köztük, sejtettem, hogy megérkeztünk a milliomos szekciójára a városnak, ahol hektáros birtokok és több száz négyzetméteresek a villák. Masszív betonfalak és vaskos fémkapuk óvták gazdagékat a nem kívánatos pillantások elől, itt úgy laktak a felső tízezerbe tartozók, mintha Kánaánban lennének.

  A kocsi behajtott egy az összeshez hasonló kapun és végighajtott egy több száz méteres úton, majd leparkolt egy hatalmas fehér ház előtt. A lélegzetem is elállt, ahogy szemügyre vettem a csodaszép, kivilágított épületet. Szépen nyírt bokrok és nagy, a hónapra való tekintettel már üres virágcserepek álltak egészen az ajtóig. A sofőr bátorítóan rám nézett, hogy menjek csak, én pedig nagy levegőt vettem és kiszállva a járműből elindultam az ajtó felé. Megnyomtam a csengőt, az egész ház visszhangzott tőle, pár perccel később, mire már a tüdőm is szétfagyott a csípős hidegben, megjelent egy középkorú nő, tiszta fekete ruhában, szigorú tekintettel és szorosan hátrafogott hajjal.

- Mr. Stylesszal vacsorázom – mondtam kérdezés nélkül, ő pedig beengedett egy méretes előcsarnokba, ami szintén hófehér volt, letisztult és elegáns, csak olyan, amilyennek Harold ízlését is képzeltem.
- A kabátját adja csak ide, elviszem a gardróbba, az uraság a konyhában van. Itt a lépcső mellett jobbra. Meg fogja találni – hadarta és miután elvette kabátomat már el is tűnt.

  Bizonytalanul lépdeltem a megadott irányba, ahol szinte azonnal rá is találtam a konyhára. Minden fehér volt itt is, a szekrények fehérek, azon pedig súlyos márványlapok szolgáltak pultként. Jobb oldalon egy méretes tűzhelyen főtt valami, aminek isteni illata volt, a ház ura pedig elmerülve a szakácskönyvben, észre se vette, hogy megérkeztem. Szemöldökeit összeráncolva olvasott, haja fel volt fogva egy fejkendővel, egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki tisztában van azzal, hány óra. Fehér inget és kötényt viselt, alulról eltakarta a pult, szóval azt nem tudtam megállapítani, hogy milyen nadrág volt rajta.

  Kihasználtam a meglepetés erejét és közelebb osontam, ezt sem vette észre, szóval kicsit jobban körbe néztem. A fehér márványpulton fűszerek sokasága sorakozott, tányérok és bögrék álltak egymás mellett, egy fél palack bor és egy majdnem üres boros pohár is helyet kapott. 

- Mr. Styles... Mintha megfeledkeztél volna arról, hogy a vendéged nyolc után érkezik – szólaltam meg, ezzel pedig alaposan megleptem, hirtelen mozdulatával pedig leverte a boros üveget, ami apró szilánkokra tört.

- Bassza ki, Louis, a frászt hoztad rám! – fakadt ki idegesen és azonnal leguggolt, hogy összeszedje a szilánkokat. Azonnal odasiettem, de segítség helyett csak annyit értem el, hogy még a tenyerem is elvágtam. – Csak lennél figyelmesebb, egy kicsikét – morogta és felsegítve kezemet a csap alá tartotta, majd hideg vizet folyatott rá. – Ha még a vacsoránk is odaég, mert szeretsz szórakozni, akkor nem állok jót magamért!
- Bocsánat, Harry. Nem tudtam, hogy ennyire meglepő tudok lenni – szabadkoztam, de ahogy pillantásunk összeakadt, ő már mosolygott. Mi a francnak?
- El se hinnéd mennyire.
- A borosüveget ki takarítja össze? – biccentettem a még mindig ott lévő törmelék felé.
- Majd Miranda összeszedi. Gyere, bekötözzük a kezedet. – Elzárta a csapot közben és kezembe nyomott egy papírtörlőt, ami szép lassan átitatódott véremmel. Átléptem a szilánkokon és követtem őt egy földszinti fürdőbe, ahol leültetett a kád szélére, ő pedig elővett egy elsősegély készletet a kagyló alól.
- De ne fájjon, mert azt nem bírom – fintorogtam, ahogy az oxigénes víztől nedves géz a bőrömhöz ért, majd sisteregve habozni kezdett.
- Ezt sajnálattal hallom – morogta az orra alá, majd fáslival körbetekerte a tenyeremet, egészen le a csuklómig, hogy biztosan ne essen le a kezemről. A fájdalom szép lassan alábbhagyott és átengedte a helyet egy teljesen más érzésnek, ugyanis ahogy ujjai az enyémhez értek bőröm bizseregni kezdett, a hirtelen ingertől pedig pupilláim kitágultak és nem akartam elhinni, hogy már megint sikerült elérje, hogy úgy érezzem magam, mint egy ötödikes kislány, akinek felemelték a szoknyáját. – Azt hiszem megmaradsz – jegyezte meg, miután eltette a dobozt és elindult kifelé a fürdőből, nekem pedig nagyon össze kellett szednem magam, hogy tartani tudjam vele a lépést.
- Köszönöm – suttogtam, ahogy visszaértünk a konyhába, a válasz pedig csak egy elégedett mosoly volt. – Ha a kotnyelesség és az ügyetlenség gyereket csinálna, az biztosan ilyen lenne, mint én – csacsogtam szórakozottan, nem is figyelve arra, hogy nekisétálok egy széknek. Hurrá...
- Kérlek, csak ülj le és ne menj éles tárgyak közelébe – húzta ki a széket, aminek nekimentem, én pedig ráültem, kötésemet nézegetve.
- Ígérem vigyázok – motyogtam.
- Azt jól is teszed. Még nem is játszottunk – zárta el a tűzhelyet, nekem pedig tátva maradt a szám kijelentése hallatán, de ő fel sem vette, inkább tányérokba rakta az ételt és átsétált egy hatalmas ebédlőbe, ami fehér-mahagóni árnyalatokban pompázott, de valamiért nem volt kedvem azokkal foglalkozni, ugyanis agyam még mindig nem fogta fel a hallottakat, meglepetésemre pedig vérem azonnal pezsegni kezdett, ahogy egy fura kép úszott lelki szemeim elé, ahogy mi ketten „játszunk”.